Íme az új oldal, ezentúl itt találtok meg:
2012. augusztus 10., péntek
2012. július 17., kedd
KÖLTÖZÖM!
Kedves Bloggerek és Olvasók!
Nem véletlen, hogy ennyire rég történt az oldalon frissítés...
Már egy jó ideje fontolgatom, hogy elindítom az új blogot, ami alapjaiban más lesz. S most eljött az idő.
Talán ez lesz a legőszintébb, legszemélyesebb blogom. 2 folytatásos sztori blog, és 2 "művészeti" blog után, a következő talán naplószerűnek mondható, bár ódzkodom ettől a kifejezéstől.
Lényeg a lényeg: hamarosan "nyitok".
A Kávészünet még egy darabig tovább él az éterben, de azt hiszem végleg elengedem a kezét, hogy belekapaszkodjak egy szívemhez közelebb álló "betűgyűjtőbe".
2012. június 27., szerda
2012. május 29., kedd
2012. május 17., csütörtök
2012. május 14., hétfő
2012. május 11., péntek
2012. május 6., vasárnap
NÉMA KÖTELÉK
Csak ült ott, csendben.
A sír előtt, hol a fájdalommal búcsúzók ezernyi koszorúja s virága tette élővé a helyet. Hol még mindig ott volt a kép.
A kép, amiről visszatekintett rá az a felejthetetlen, kék szempár, s amin ott húzódott az a páratlan mosoly, melytől ég és föld felragyogott.
A mosoly, mely végigkísérte az együtt töltött, boldog perceket, szükségben vigaszt hozott, s pillanat alatt törölt el könnyeket.
A mosoly, melyről hitték: sérthetetlen, s örök.
Csak ült ott, csendben.
Napok óta először érzett nyugalmat… Valami megmagyarázhatatlan, sajgó nyugvást, melyben a fájdalom ugyan megmaradt, de a lelkét eltöltő kavargó káosz elült, elcsendesedett, s helyét átvették a feltörő emlékek. Eleven képek, mik örökre a szívébe égtek. Felidézve őket, könnyes szemmel a kéklő szempárba nézett...együtt mosolyogtak.
Csak ült ott, csendben.
Tudta, el kell engednie, de nem ment.
Szeretet láncolta, s képtelen volt hátat fordítani, csakúgy elsétálni.
Egy szívből jövő erő, egy múlhatatlan kötelék...mely hangot sosem kapott, s most örök némaságra ítéltetett.
Csak ült ott, csendben.
Vele akart lenni, maradni örökre, szeretni, átölelni…ahogy többé nem teheti.
Ült ott, csendben, nézték egymást: a barna, s a kék szempár.
2012. április 17., kedd
HÁBORGÓ VIZEKEN
Taposom a vizet rendületlenül. Karjaim minden erejükkel ostromolják a vizet, újabb és újabb csapásokkal igyekeznek felszínen tartani egyre gyengülő testem.
Taposom a vizet.
A sík horizontot el-eltakarja a fölém tornyosuló hullámok végtelen tömege, hogy nagy robajjal újra és újra lesújtsanak a magasból, újra és újra a mélybe taszítva, le a fojtogató sötétbe.
Taposom a vizet.
Vajon mióta lehetek itt? Ahogy talpam alól a biztonságot nyújtó talajt, úgy lassan az időt is semmibe mosta a tenger. Egybemosódtak a napok.
Taposom a vizet.
Mi az ott? Szárazföld? Egy szilárd part! Biztonság.
Elinduljak felé? Nincs is olyan messze… mégis olyan elérhetetlenül távolinak tűnik.
S egy ideig remélem:
„Elég, ha elengedem testem, s magam javára fordítva a hullámok elképesztő erejét, lassan kisodródom a partra.”
Naiv gondolat.
Taposom a vizet.
Messzi alakok sejlenek, emberformák. A távolság homályába burkolózva állnak, ott az elérhetetlenség partján.
Néznek…de nem segítenek.
Itt vagyok! Gyertek!
Ők felém mutogatnak, s nevetnek.
Taposom a vizet.
Miért nevettek? Elsüllyedek! Gyertek!
Maradtok? Akkor én úszom felétek… erős vagyok, elérlek titeket.
Nem felelnek, csak nevetnek.
Úszok.
Nem!
Kezem megmered, gyomrom görcsbe rándul, szívembe hasít a felismerés: Ez nem nevetés… Gúnyos kacaj.
Nevetésük, mit a boldogság hangjának hittem, kitisztult, amint közelebb értem. S jött a fájó „ébredés”, az a bizonyos felismerés: a távolból érkező nevetés nem más, mint kárörvendés.
Nem bírom, nem megy, inkább nem kelletek!
Taposom a vizet.
Merre tovább? Várom a megváltó csodát, mely kiemel innen e hullámveremből, megmentve lelkem a fojtogató semmisségtől.
Taposom a vizet.
Ott! Sötétlő pont a víz felszínén…
Egy aprócska örvény.
Űrszerű lyukként megtöri a víz tükrének végtelenségét.
Talán semmi nem teljes, nincs tökéletes…csak illúzió, mit megannyian kergetünk.
Taposom a vizet.
Búcsúként az égre tekintek… s már épp feladnám, mikor fölém Madárka száll.
Énekelni kezd... Boldogság a hangja.
Csiripel, s mesél.
Mesél a partról, ahonnan érkezett, elmondja, hogy látott, mikor a kárörvendő kacaj eltántorított.
„Van jó is a parton, megértés és boldogság, jólelkű emberek. Ússz tovább, s vergődj át a kárörvendők hadán! Ismerd meg a többi embert, ők küldtek érted, hogy erőt adjak, s reményt… Várnak rád, ússz tovább!”
Taposom a vizet, arcomon mosoly.
„Te csak énekelj Kismadár, addig én úszom!”
Utolsó erőmmel a partra kapaszkodom, s a gúnyos kacajjal nem törődve csak a madárdalt hallgatom.
A Madárkáét, kinek minden szava tiszta volt, s igaz, mert a part szívében már valóban vártak, kik boldogságra találtak, s maguk közé fogadtak tanítványnak.
2012. március 18., vasárnap
EGY SOKAT JELENTŐ BESZÉLGETÉS
"Derült égből szakad az eső, jécsapot szór a nap... Miért kellett a semmiből újra felbukkannod?"
- Próbatétel? :)
- Kikötözött lufira nyílzápor.
- Kikötötte ki a lufit?
- Rákötötte a múlt terhére az elfeledni próbált nyilasvadász.
- Jobb annak a lufinak, ha kipukkad, belül úgyis üres. Te nem egy lufi vagy. És nem lehet soha kikötni, ha nem akarod. Miért engedted? Drága kicsi madár. :)
- Nem tudok szárnyat növeszteni, de hőlégballonná növök, hogy felemelkedhessek horgonyommal együtt is...fel a madarak közé.
Őszinte hálával köszöni e szavakat
a Madárlelkű Lufi.
a Madárlelkű Lufi.
2012. március 14., szerda
2012. március 13., kedd
A Nap
Mikor felszakadoznak feletted a felhők, s bár még oly gyengén, meggyötörten, feléd nyújtja első sugarát a Nap, Te felnézel, s eltölt a melegség.
A Nap példakép: Soha nem adja fel, elnyomhatja bárhány felhő, vad vihar és sötétség, Ő újra és újra utat tör.
Felnézhetsz Rá, s nem hagy cserben. Igazi harcos.
A Nap vigyáz rád, meleget és fényt ád, közben reményt sugall.
S néha, mikor az eső elszomorítja szíved, Ő ezer színnel megajándékozva, szivárvánnyal vigasztalja lelked.
2012. március 12., hétfő
TAVASZINDIKÁTOR
Mosolyogjatok kis Tavaszindikátorok!
Újra ég a Nap, s az égi kékség feloldotta a magasban elterülő, rideg, szürke masszát.
A vízi "szálloda" kaput nyitott, víztetőn taposnak a hattyúk.
Fény- és vízfürdőben úszkálnak, majd alábuknak, s a víztükröt giotinnak feltüntetve fejvesztettnek látszanak.
Újra ég a Nap.
Mosolyogjatok kis Tavaszindikátorok!
.JPG)
2012. március 10., szombat
"KÖNNYKARANTÉN"
Újra és újra átlapozta a képeket, arcára kétség és sajnálat ült ki.
- Neked mit jelent az a szó, művészet?
- Mindent. Örömöt, bánatot, teljességet, fájdalmas űrt. Mindent és bármit.
- Örömöt? Akkor miért szomorú sok rajzod?
- Mert sosem sírok. - hangzott a válasz, s a szemben ülő pillantása értetlenséget tükrözött, így hát folytatta: - ...de a lelkem néha könnyezik. A rajzolás az a folyamat, mikor egy könnycsepp elhagyja a lelkem, s a belézárt érzésekkel együtt a lapra hullik. A papíron szétszaladva színes képpé alakul, feltárva mindazt, mit a lelkemből magába zárt, s hordozott...könnykarantén. Minden egyes rajzzal a lelkem egy cseppnyivel szabadabb és boldogabb lesz. A művészet öröm.
2012. március 3., szombat
EGY RÉGI NAPLÓBEJEGYZÉSBŐL:
Na, tessék! Elérkezett a nap: hivatalosan is „akadékoskodó szemétnek” titulált a kedves, ámde igencsak gazdaságos szókinccsel rendelkező Tesco-s néni.
- Elnézést, de el tetszett ütni... - észrevételem szemfüles, felszólalásom bizonytalan.
- „ … ” – felelet helyett megvető tekintettel pásztáz, mint lézer a vonalkódot.
- Tessék újra beütni a gépbe…ez itt 300Ft-os alma, nem 600Ft-os körte. Köszönöm. – próbálkozom tovább kétes elszántsággal.
Hát nem vagyok egy hős igazságharcos, de a körtét sem szeretem.
Újabb dózis megvető tekintet, feje vörösödik, már csapkod...most lebukott. Tovább fortyog, dühöngve cselekszik…ilyenkor persze minden leesik, és ez nem szolgálja javam. Közhellyel élve: Olaj a tűzre.
Egy „varázskártya” csippan: egy perc múlva már almám van, nem körtém, s erről már hivatalos papír fecnim is van. Bizonyíték.
Megköszönöm kedvességét, ő morog szüntelen, búcsút intek, ő inkább beintene.
- Viszontlátásra!
Ő nem köszön, inkább a soron következő emberhez fordul, s kiönti csöpp lelkének bánatát:
"Szemét kölykök…Kell az akadékoskodás, rohadt pár forinton..."
Most van almám, no meg pár forintom, és egy tescos néni valahol átkot szór rám...
Nem is sejti, de múzsámmá vált, így e sorokat almaragacsos kézzel megírhattam.
2012. február 20., hétfő
"NEM KELL A TAGADÁS, ELÉG AZ ELFOGADÁS!"
„Múltamtól menekülve új életet kezdek” – gondoltam, majd rájöttem, botor elhatározás ez, ostoba és teljesíthetetlen. A múltamtól nem szabadulhatok, hisz részem, masszív építőkövem.
Nem kell a tagadás, elég az elfogadás!
„Élj vele, tanulj belőle, s fejlődj! Válj többé! Legyél jobbá, erősebbé, hisz mi más célból tévelyegnél újabb és újabb utakon?! Néha rosszul választunk, irányt tévesztve kóborlunk végtelennek tűnő, semmibe vezető utakon. Köztük egy csakis a Tiéd, egy út, melynek csak Te látod a végét. Nem létezik térkép. Próbálkozz! Ne félj! Higgy, bízz s remélj!”
Így okított belső hangom, a pillanatnyi Bölcs, a szükségben támadó Tanácsadó. S én azóta is hiszek, bízok és remélek, bennem a tudat: A múltam a részem.
S míg eddig támadásnak véltem, kínzó gyötrésnek, mikor a semmiből bukkantak fel zabolázatlan régmúlt-képek, most bátran viselem terhüket, olykor újra élem fejben a fájdalmas emlékeket.
A fájdalom nem szűnt, tán nem is fog soha, mint dagályos tenger elönti elmém s lelkem, de ár után apály, gyötrelem után békesség…
Higgy, bízz, s remélj! Változok és fejlődök, már nem félek…újrakezdés, elfogadás…kettőből lesz egy élet.
Hiszek, bízok, remélek…erőben, lélekben, a szavak s rajzok gyógyító erejében. Papírba zárom a pillanatokat, jókat és rosszakat, hogy ne feledjem a küzdést, hogy láthassam a fejlődést...mint útinapló egy hosszú utazásról, az életről.
Szívem-lelkem gondolatot ébreszt, elmém fogalmaz, míg végül együttes munkájuk eredménye papírra vetve válik örökké, sírig tartó emlékképpé…őket lapok közé zárva válik lelkem könnyebbé.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)