NÉMA KÖTELÉK
Csak ült ott, csendben.
A sír előtt, hol a fájdalommal búcsúzók ezernyi koszorúja s virága tette élővé a helyet. Hol még mindig ott volt a kép.
A kép, amiről visszatekintett rá az a felejthetetlen, kék szempár, s amin ott húzódott az a páratlan mosoly, melytől ég és föld felragyogott.
A mosoly, mely végigkísérte az együtt töltött, boldog perceket, szükségben vigaszt hozott, s pillanat alatt törölt el könnyeket.
A mosoly, melyről hitték: sérthetetlen, s örök.
Csak ült ott, csendben.
Napok óta először érzett nyugalmat… Valami megmagyarázhatatlan, sajgó nyugvást, melyben a fájdalom ugyan megmaradt, de a lelkét eltöltő kavargó káosz elült, elcsendesedett, s helyét átvették a feltörő emlékek. Eleven képek, mik örökre a szívébe égtek. Felidézve őket, könnyes szemmel a kéklő szempárba nézett...együtt mosolyogtak.
Csak ült ott, csendben.
Tudta, el kell engednie, de nem ment.
Szeretet láncolta, s képtelen volt hátat fordítani, csakúgy elsétálni.
Egy szívből jövő erő, egy múlhatatlan kötelék...mely hangot sosem kapott, s most örök némaságra ítéltetett.
Csak ült ott, csendben.
Vele akart lenni, maradni örökre, szeretni, átölelni…ahogy többé nem teheti.
Ült ott, csendben, nézték egymást: a barna, s a kék szempár.