HÁBORGÓ VIZEKEN

Taposom a vizet rendületlenül. Karjaim minden erejükkel ostromolják a vizet, újabb és újabb csapásokkal igyekeznek felszínen tartani egyre gyengülő testem.

Taposom a vizet.

A sík horizontot el-eltakarja a fölém tornyosuló hullámok végtelen tömege, hogy nagy robajjal újra és újra lesújtsanak a magasból, újra és újra a mélybe taszítva, le a fojtogató sötétbe.

Taposom a vizet.

Vajon mióta lehetek itt? Ahogy talpam alól a biztonságot nyújtó talajt, úgy lassan az időt is semmibe mosta a tenger. Egybemosódtak a napok.

Taposom a vizet.

Mi az ott? Szárazföld? Egy szilárd part! Biztonság.

Elinduljak felé? Nincs is olyan messze… mégis olyan elérhetetlenül távolinak tűnik.

S egy ideig remélem:

„Elég, ha elengedem testem, s magam javára fordítva a hullámok elképesztő erejét, lassan kisodródom a partra.”

Naiv gondolat.

Taposom a vizet.

Messzi alakok sejlenek, emberformák.  A távolság homályába burkolózva állnak, ott az elérhetetlenség partján.

Néznek…de nem segítenek.

Itt vagyok! Gyertek!

Ők felém mutogatnak, s nevetnek.

Taposom a vizet.

Miért nevettek? Elsüllyedek! Gyertek!

Maradtok? Akkor én úszom felétek… erős vagyok, elérlek titeket.

Nem felelnek, csak nevetnek.

Úszok.

Nem!

Kezem megmered, gyomrom görcsbe rándul, szívembe hasít a felismerés: Ez nem nevetés… Gúnyos kacaj.

Nevetésük, mit a boldogság hangjának hittem, kitisztult, amint közelebb értem. S jött a fájó „ébredés”, az a bizonyos felismerés: a távolból érkező nevetés nem más, mint kárörvendés.

Nem bírom, nem megy, inkább nem kelletek!

Taposom a vizet.

Merre tovább? Várom a megváltó csodát, mely kiemel innen e hullámveremből, megmentve lelkem a fojtogató semmisségtől.

Taposom a vizet.

Ott! Sötétlő pont a víz felszínén…

Egy aprócska örvény.

Űrszerű lyukként megtöri a víz tükrének végtelenségét.

Talán semmi nem teljes, nincs tökéletes…csak illúzió, mit megannyian kergetünk.

Taposom a vizet.

Búcsúként az égre tekintek… s már épp feladnám, mikor fölém Madárka száll.

Énekelni kezd... Boldogság a hangja.

Csiripel, s mesél.

Mesél a partról, ahonnan érkezett, elmondja, hogy látott, mikor a kárörvendő kacaj eltántorított.

„Van jó is a parton, megértés és boldogság, jólelkű emberek. Ússz tovább, s vergődj át a kárörvendők hadán! Ismerd meg a többi embert, ők küldtek érted, hogy erőt adjak, s reményt… Várnak rád, ússz tovább!”

Taposom a vizet, arcomon mosoly.

„Te csak énekelj Kismadár, addig én úszom!”

Utolsó erőmmel a partra kapaszkodom, s a gúnyos kacajjal nem törődve csak a madárdalt hallgatom.

A Madárkáét, kinek minden szava tiszta volt, s igaz, mert a part szívében már valóban vártak, kik boldogságra találtak, s maguk közé fogadtak tanítványnak.