"NEM KELL A TAGADÁS, ELÉG AZ ELFOGADÁS!"

„Múltamtól menekülve új életet kezdek” – gondoltam, majd rájöttem, botor elhatározás ez, ostoba és teljesíthetetlen. A múltamtól nem szabadulhatok, hisz részem, masszív építőkövem.

Nem kell a tagadás, elég az elfogadás!

„Élj vele, tanulj belőle, s fejlődj! Válj többé! Legyél jobbá, erősebbé, hisz mi más célból tévelyegnél újabb és újabb utakon?! Néha rosszul választunk, irányt tévesztve kóborlunk végtelennek tűnő, semmibe vezető utakon. Köztük egy csakis a Tiéd, egy út, melynek csak Te látod a végét. Nem létezik térkép. Próbálkozz! Ne félj! Higgy, bízz s remélj!”

Így okított belső hangom, a pillanatnyi Bölcs, a szükségben támadó Tanácsadó. S én azóta is hiszek, bízok és remélek, bennem a tudat: A múltam a részem.

S míg eddig támadásnak véltem, kínzó gyötrésnek, mikor a semmiből bukkantak fel zabolázatlan régmúlt-képek, most bátran viselem terhüket, olykor újra élem fejben a fájdalmas emlékeket.

A fájdalom nem szűnt, tán nem is fog soha, mint dagályos tenger elönti elmém s lelkem, de ár után apály, gyötrelem után békesség…

Higgy, bízz, s remélj! Változok és fejlődök, már nem félek…újrakezdés, elfogadás…kettőből lesz egy élet.

Hiszek, bízok, remélek…erőben, lélekben, a szavak s rajzok gyógyító erejében. Papírba zárom a pillanatokat, jókat és rosszakat, hogy ne feledjem a küzdést, hogy láthassam a fejlődést...mint útinapló egy hosszú utazásról, az életről.

Szívem-lelkem gondolatot ébreszt, elmém fogalmaz, míg végül együttes munkájuk eredménye papírra vetve válik örökké, sírig tartó emlékképpé…őket lapok közé zárva válik lelkem könnyebbé.